Szeretni és szeretve lenni. Kimondva-kimondatlanul erre vágyunk…mindannyian. De vajon képesek vagyunk-e elvárások nélkül elfogadni és feltétel nélkül adni. A sokadik csalódás után is nyitott szívvel felismerni, ha kapunk közben pedig nem csupán viszonozni, hanem önzetlenül adni?! Cserealap nélkül átadni magunkat, levetkőzni a félelmeket, a régről berögzült blokkokat, önfeledten érezni és nem rettegni, hogy elrontjuk? Játszmákat, praktikákat mellőzve, őszintén…
Sokféleképpen lehet szeretni. Van, hogy kevés van, hogy túl sok. Van, hogy követelsz, mégsem kapsz, van hogy majd’ beleszakadsz annyit adsz és mégsem elég… Csalódások, pofonok és könnyek, van akiről lepereg, van aki személyes kudarcként fogja fel. De a legkisebb fénysugárra, ami a boldogság reményével kecsegtet örök optimistaként lépünk bele az újba… de van-e értelme, ha már az elején reszketünk és múlt csalódásait előrevetítve általánosítunk?
Ahogy telnek az évek átverekedjük magunkat jó pár érzelmi mélyponton és a gödörből felfelé újra és újra fogadkozunk, soha többé nem hagyjuk, hogy padlóra küldjenek az érzelmeink… aztán elgondolkozunk vajon mi romlott el, mi az, amiből köszönjük többet nem kérünk, jönnek az elvárások, a feltételek. De hányan gondoljuk újra, hogy mi miben hibáztunk?
Nehéz magunkat kívülről figyelni, de egy újabb hiszti helyet, néha érdemes tükröt tartani. Az egyik legnehezebb feladat felismerni saját gyarlóságunkat, hogy épp’ önzően kicsinyes módon, egy előző kapcsolatból hozott sérelmeket újraélve duzzogunk és gondosan körbebástyázzuk magunkat. Az első szerelem őszinteségét, ártatlanságát persze lehetetlen visszahozni és nyilvánvalóan sok szempontból bölcsebb és érettebb módon létezünk egy párkapcsolatban a korábbi tapasztalatokkal a hátunk mögött… de különbséget kell tenni tapasztalat és sérelem között.
Minden ami bennünket épít, hogy figyelmesebb és megértőbb társak legyünk tapasztalás, amivel személyiségünket pozitívan formálhatjuk, míg a szorongást keltő élmények, gátló tényezők a sérelmek, és ezektől bármennyire nehéz, minél hamarabb szabadulni kell. De legalábbis felismerni a rossz reflexeket és adott szituációban tudatosan a jelenben maradni: hogy az adott helyzetet reagáljuk le, ne pedig egy megkopott érzelmi paletta fájdalmas puskaporát durrogtassuk értelmetlenül.
Nem könnyű játszma megnyugtatni az önző egot, megzabolázni a féltékeny szörnyet, lecsitítani az üvöltő hisztérikát… de sok esetben, ha egy pillanatra magunkba nézünk rájövünk, a hiba nem a másikban, hanem a mi készülékünkben van 😉
Koós Petra
—
Ha tetszett a bejegyzés, köszönjük, ha megosztod másokkal is. További inspirációért, plusz tartalmakért kövess bennünket Facebook oldalunkon is, melyet ide kattintva érhetsz el, vagy látogasd meg weboldalunkat:
