Mindig rohansz, szüntelen: kopog a sarok, libben a haj. Lendület, varázslat, ámuló tekintetek kísérnek. Legbelül mégis egyre őrültebbnek érzed a tempót, de nem tudsz megállni. Annyira hozzászoktál az örökös rohanáshoz, hogy még amikor van idő, akkor sem veszed észre: most lassíthatsz, kifújhatod magad. Megszállottként kergeted a perceket, s közben éppen így folyik ki kezeid közül észrevétlenül, némán minden drága pillanat… – Várj! – töri meg a feszült csendet egy bársonyos hang. – Csak egy pillanatra állj meg, kérlek!
Habozva megtorpansz, oldalra nézel és mosolyra billen a szád. Kedvesed karja óvón visszahúz ölébe, az éjszaka langyos emlékét őrző takaró puhán omlik combodra. Mint a kagylóhéj öleli az igazgyöngyöt, úgy vonja köréd védőburkát. – Ne menj még… Maradj velem! – szemei kérlelőn érted remegnek, mint a mágnes vonz, jólesően bénít a mélység tekintetében. Szédülsz, maradnál, legszívesebben megadnád magad, de egy aprócska ketyegő hang vészjóslóan visszhangzik füledben – Indulnom kell!
Vajon miért hagyjuk, hogy elrohanjon mellettünk az élet? Vajon miért nem hagyunk időt, hogy kiélvezzük a pillanatokat? Miért csak utólag jövünk rá mennyi tartalmas perctől fosztottuk meg magunkat és szeretteinket az örökös hajszában. A karrier, a teljesítmény fogságában vergődve loholunk a boldogság, a teljesség nyomában, de éppen így veszítjük el végül mindazt, amitől az élet szép, teljes és boldog lehet… Tesszük ezt úgy, hogy legbelül tudjuk jól a munka is jobban megy, ha belül rend van, ha van miből energiát meríteni!
Nem, nem arra az egy-két hétbe sűrített pihenésnek szánt élményhajszára gondolok, aminek morzsáit aztán egy évre beosztva adagoljuk. Hiszen a nyaralás után talán egy hét sem telik el és újra „üresen”, megmagyarázhatatlan hiányérzettel térünk vissza a mindennapok taposómalmába. A tartalmas hétköznapokról beszélek: azokról a pillanatokról, amikor belefeledkezhetsz a gyönyörbe, ölelésekbe, ízekbe, illatokba.
Ahogy hazafelé lassítasz lépteiden és rácsodálkozol az őszi napsütés káprázatos színeire, fellélegezve szívod magadba az indiánnyár mámoros melegét. Betérsz a cukrászdába, ami mellett hónapokig sietve rohantál el, elidőzöl a csokoládé, vanília és fahéj illatában játszó aprócska süteményes pult előtt és a látványtól vezérelt ízlelőbimbóidra bízod magad, mígnem magabiztos mosollyal kiválasztod az ízt, amivel tökélyre édesítheted a pillanatot, amint hazatérve kedvesed karjaiban végre megállsz és megadod magad…
