…sorozatos bakiknak köszönhetően a közelmúltban vonattal utaztam Németországból Magyarországra. Az első sokk és pár perc puffogás után megállapítottam, jól van ez így legalább püfölhetem a megszokott módon a laptopomat, így nem maradok le semmiről.
Talán már egy órája utaztam, amikor elképedve eszméltem rá, hogy elő sem vettem a gépet… annyira lekötöttek a körülöttem zajló események és mást sem csináltam csak figyeltem az embereket.
A németek most sem hazudtolták meg önmagukat, ha társaságban utaztak, zavartalanul kommunikáltak egymással… ha pedig találkozott a tekintetünk egy mosollyal konstatálták, ezt követően lehetőleg még hangosabban, jobban produkálták magukat nemtől és kortól függetlenül… így aztán remekül szórakoztam: semmi mást nem kellett tennem csak a fejemből kinézni és figyelni őket, hogy kisebb-nagyobb show műsor részese lehessek.
Volt aki úgy gondolta bebizonyítja, ő nem csak most neveli a gyermekét és csak teljesen véletlen, hogy sikerült a drágának éppen engem leköpnie a szájában szétforgácsolódott zsömlével… közben pedig apuci monoton hangon és mosolyogva fegyelmezi gyermekét, ő pedig üvöltve tájékoztat minket arról, hogy éppen mi köti le.
A másik asztalnál egy színes bőr és selyemkavalkádba burkolódzott középkorú hölgy társaság osztotta meg egymással, hol és milyen minőségű ruhákat vásároltak a közelmúltban… a hátuk mögött pedig egy komoly öltönyös úriember a nyitott laptopja mögött kézzel-lábbal magyarázott telefonját füléhez szorítva, láthatóan igen komoly dolgokról tájékoztatva a vonal másik végén lévő felet és még akkor sem jött zavarba, amikor megszólalt a kezében a készülék.
A mellettem lévő 30-as úriember pedig, miközben folyamatosan a telefonját nyomkodta profikat megszégyenítő módon, először egy almát, majd egy zsömlét pusztított el két perc alatt, végül ráküldött még 2 zacskó gumicukrot is kb. fél órán kersztül intenzíven csörögve a gyártócég által igazán dizájnosan megtervezett zacskóval…
Érdekes jellemüket figyelve a legszimpatikusabb tulajdonságuk, kortól és nemtől függetlenül az igényességük: ahogyan folyamatosan pakolgatták holmijaikat újabb és újabb rendszerbe… ahogy óránként egy 20 év körüli fiú jött hatalmas zsákkal a kezében a megüresedett zacskókat, szemetet összegyűjteni begyakorolt dallamszerű szövegével, ugyanakkor nagyon jókedvűen és barátságosan felajánlva, ha valamitől szeretnénk megválni, azt csak nyugodtan dobáljuk bele a nylon tasakba / na persze tárgyakra, ételmaradékokra utalva 🙂 /. Mindaddig amíg számukra mindez természetes, számomra rendkívül érdekes volt vagy akár az is, ahogy a fiú igazán komolyan vette munkáját és poénkodva segített az utasoknak.
Összességében azt mondhatom, a vártnál kellemesebben telt az utazásom, jókedvűen szálltam le és igyekeztem megkeresni a Budapest felé közlekedő járatot.
Katartikus élmény fogott el, amikor megláttam a Budapest feliratot: boldogan szálltam fel, gondolván arra, hogy már otthon is fogom érezni magam, hiszen az „enyéim” között lehetek. Nagyon vártam, hogy végre felülhessek és végre érezhessem Magyarország számomra jellegzetes illatát. Nos megkaptam…
Abban a pillanatban, ahogy felléptem a vonatra… mellkason vágott, szinte az agyamig és gyomromig hatolt a tömény kolbász, szalámi, fasírt illata… megspékelve igazi, kemény lábszaggal. Mondom sebaj…a magyar ember imád enni és igen a mi kajáinknak van illata és íze… az pedig, hogy valakinek nagyon erős lábszaga van… hát így jártam, éppen itt ül ezen a kocsin… majd leszáll.
Nem szállt le… sőt gőzöm sincs, hogy kihez tartozott a tömény „illatfelhő”… de gondoskodott az alaplégkörről utazásunk végéig.
Miután sikerült legyőznöm a döbbenetem és alapémelygésem, újból az utasokat kezdtem stírölni. Sokkal csendesebben telt az út… az emberek túlnyomó része csak bámult maga elé, mintha éppen most döbbent volna rá élete hibáira. 20 és 30 között szinte mindenki a telefonjával babrált néhányan a laptopjukba mélyedtek.
Sikerült rájönnöm, mi emberek hajlamosak vagyunk természetesnek venni az átlagos vagy szép és jó dolgokat… amikor pedig találkozunk ennek az ellentétével elképedve tűnődünk el a „miérteken”.
Nyilván átlátom és tisztában vagyok a magyar viszonyokkal, azt is tudom, hogy vonaton túlnyomórészt nem kifejezetten azok utaznak, akik jó anyagi körülmények között élnek. Azt azonban nem igazán tudom felfogni, az alacsonyabb életszínvonal, miért jár együtt ápolatlansággal, igénytelenséggel, nemtörődömséggel… koszos és kifejezetten kellemetlen szagú ruhákkal, cipőkkel, étkezési kultúrával… A vonat állapotáról pedig inkább már nem is beszélnék…
Azok közé tartozom, akik azt vallják a megtapasztalások miatt élünk itt a földön. Ennek tükrében, akár meg is köszönhetem ezt az élményt… ugyanakkor elkeseredve vettem tudomásul, hogy talán hiábavaló mindaz a törekvés, amikor Magyarországot igyekszünk az európai színvonalnak megfelelő szinten és színben bemutatni… hirdetni, hogy Európa szívében van egy kicsi, de annál erősebb, céltudatosabb nép, aki a hagyományok mellett, korunk elvárásainak megfelelően – még ha gazdaságilag nem is tart ott, ahol kellene – igényes, kreatív, egyedi értékekkel bíró valóságában létezik…
Jeremiás Katalin
—
Ha tetszett a bejegyzés, köszönjük, ha megosztod másokkal is. További inspirációért,
plusz tartalmakért kövess bennünket Facebook oldalunkon is, melyet ide kattintva érhetsz el,
vagy látogasd meg weboldalunkat:
